arpad

EMLÉKEZÉS BOGSCH ÁRPÁDRA

Budapesten születetett 1919. február 24-én.
Fővárosunkban jogi diplomát szerzett, és első munkahelye (1942-1948.) a Magyar Rádió volt. Cipszer (felvidéki német) származása miatt üldözés várt rá azokban az években, ezért egy francia kiküldetéséről 1948-ban nem tért haza. Az UNESCO párizsi irodájának szerzői jogi osztályán dolgozott 1948 és 1954 között, majd ugyanezen a területen tevékenykedett az Egyesült Államokban (U.S. Copyright Office, Washington, 1954 - 1963.).
Bogsch Árpád USA diplomatájaként 1963-tól Genfbe került a szellemi tulajdon védelmével foglakozó nemzetközi irodához (BIRPI), melynek helyettes főigazgatója lett. Feladata volt előkészíteni ezen a téren egy modern nemzetközi szervezet megalakítását, amely sikerrel elvégzett, Stockholmban 1967. júliusában rendezett Konferencián, melynek főtitkára Bogsch Árpád volt, megalakult a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO). Kezdetben annak helyettes főigazgatója volt, majd 1973 és 1997 között negyedszázadon át nyugállományba vonulásáig élvezve a közel kétszáz tagország bizalmát, és vezette e Világszervezetet.

Bogsch Árpád, Stockholm, 1967.

A WIPO feladata a szellemi tulajdonra vonatkozó egységes jogi szabályok kialakítása, az ezekre vonatkozó nemzetközi egyezmények előkészítése, létrehozása és ügyeiknek intézése. Jelenleg közel harminc ilyen egyezmény tartozik a WIPO hatáskörében. Ezek közül számosat Bogsch Árpád készített elő. Ő volt, aki például "feltalálta" a találmányok nemzetközi szabadalmaztatását megkönnyítő rendszert, tető alá hozta a PCT egyezményt, és megszervezte a PCT nemzetközi irodát. Döntő szerepe volt abban, hogy Kína is bevezette a találmányok szabadalommal történő védelmét, és megalakulhatott 1980-ban a Kínai Szabadalmi Hivatal. Tevékenységének utolsó éveiben különös gondot fordított a piacgazdaságra visszatérő országokban (a volt Szovjet-tábor tagjai) az iparjogvédelem átalakításának segítésére.

Bogsch Árpád a csodálatos műve előtt Genfben

Visszavonulása után Genfben élt. Élénk figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, és ha megromlott egészsége engedte, akkor szülőföldjére (Magyarország, Szlovákia) látogatott.

Genfben érte súlyos szenvedés után a halál 2004. szeptember 19-én, életének 86. évében.

Fábián László, író-újságíró riportja, amely még a hivatalában tevékenykedő Főigazgatóval készült (1992) önvallomás az életútról.

Bogsch Árpáddal kapcsolatos részlet Vedres András: "Szellemforrás - Géniuszok a Huszadik Században" c. könyvéből.

A vers és Árpád

Amikor Bogsch Árpádnál vendégeskedtünk, nem múlhatott el találkozás, felolvasás nélkül. Az irodalmi művek közül a költeményeket kedvelte leginkább. Sok százat kívülről is tudott, amelyekből szívesen szavalt. Ilyenkor előkerültek verseskötetek is, és kezdődött a derűs kalandozás a költészet birodalmában Árpád vezetésével.
A rímek, ritmusok egymást követték, és a költői képek ott vibráltak körülötte, mindannyiunk gyönyörűségére. Ilyenkor soha sem volt idegen ajkú velünk, talán csak Adél, Árpád kedvese, aki magyar szavakból nem értett, mégis élvezte a pillanat hangulatát.

(Vedres András)

Árpád, ha nagyon figyelt valakire, akkor rendszerint összekulcsolta kezeit

Egyik kortársunk verse kívánkozik ide:

Korondi F. János: Láthatár /Egy mondat Bogsch Árpádnak/

A láthatáron fény dereng,
vigyázz az útról le ne lépj,
figyeld, ahogy a piciny hangya
teherrel viszi életét,
ahogy a villásfarkú fecske
némán cikáz az Ég alatt,
ahogy az erdő ébredez,
ahogy fűszálhoz ér a Nap,
figyeld a harmatcseppeket,
ahogy sziporkázik a fény,
és alkoss ember, gondolj újat,
felejtsd világod szégyenét.

Budapest, 1994. március 2.

Árpád találmánya

Ez akkor történt, amikor utoljára jártam nála a hivatalában. Midőn kikísért bennünket a felvonóhoz, a búcsúzáskor hozzám fordult:

- András van még egy-két perced számomra?
- Természetesen Árpád, válaszoltam.
- Akkor most elrabolom őt tőletek, szólt mosolyogva a többiekhez.

Árpád karon fogva visszafordított, így mentünk tágas irodája felé. Bent megállt velem a francia oldalra néző hatalmas üvegablakok előtt. Azok olyanok voltak, mert talán a legjobb belga üvegből készültek, mintha nem is anyagból lennének, de azért mégis megvédenek a lezuhanástól. Egy ideig szemeim a fenséges Mont Blanc jeges ormait keresték, majd a közelebbi kitárulkozó sötétes vonulatokon vibrált tekintetem. Az a francia oldal lesz gondoltam. Így bámultam ott hangtalan, amikor oldalvást pillantva észrevettem, hogy Ő mosolygósan engem néz, majd dörmögve megszólal:

- Most elárulok neked egy titkot. Tágra nyílt szemmel és leesett állal fordultam a csúcsokról Árpád felé, olyan képet vághattam, hogy Ő akkor a csodalámpára meredő Aladinhoz hasonlított.

- Na de ne ijedjél meg, ez pont neked való kis titok lesz, bátorított nyájasan.

E szavak még jobban fokozták kíváncsiságom. Ezt érezve Árpád teátrálisan két lépést hátrált, majd enyhén meghajtva magát széles mozdulattal széttárta karjait és bejelentette, valahogyan úgy, mint a színpadon szokták, amikor a cselekmény szálai már eléggé összegubancolódtak, és a néző jól felcsigázva sejti, hogy itt valami rendkívüli fog elhangzani:

- Van egy találmányom! buggyant ki Árpádból

- Mi a csoda! Vágtam rá álmélkodva.

Hirtelen rezonálni kezdett bennem a megtapasztalt sok elmés, ökörséges, hasznos, haszontalan, bárgyú és zseniális találmány, amelyeket kiagyalóik mind büszkén elémcitáltak, csupán azért, hogy csak az elismerést szívják be, a bíráló szavakat nem is érzékelve. Most Ő is? - gondoltam. Nem, ez nem lehet, mert Ő tényleg zseni, a legnagyobbak közül. Egy évszázadban csak egy ilyen születik...

- Na ne ijedj meg, szólt Árpád, ez nem csoda, hanem ott az! Felemelte karját és a táblátlan üvegtáblák szélén félénken meghúzódó függönyre mutatott.

- A fény néha túl sok itten, folytatta. Olyankor egy lamellás sötétítővel lehetett csökkenteni. Sokat kínlódtam a svájciak huzigáló szerkezetével. Kényelmetlen, nehézkes volt a kezelése. Az is bosszantott, hogy szükségtelen állapotában a fránya sötétítő túl vaskos volt, sokat takart a kinti világból.

- Hogyan jöttél rá a megoldásra, kérdeztem Őt.

- Az egyik reggel, egy pár évvel ezelőtt úgy ébredtem, hogy tisztán látom magam előtt azt a szerkezetet, ami ide nekem jó lesz. Amikor itt tartott Árpád, odalépett a keret mellett lapuló sötétítőhöz.

- Gyere csak, mutatom, hogyan kell kezelni.

A mozgató rúd, mint karmesteri pálca, úgy jár ütemesen Árpád kezében. Valamilyen mágneses zárak pattantak, siklottak. A lamellák Árpád vezényletére kecsesen fordultak-perdültek, változtatva a pompás iroda fényviszonyait, szelídítve az árnyékokat, a műtárgyak csillogását, takarva a kinti világot szemérmesen, hogy aztán egy szemvillanás alatt meg zúduljon a fény újra akadálytalanul.

- Próbáld ki magad is, kínálta a varázspálcáját Árpád.

Azt kezdetben ügyetlenül forgattam, de később magam is élveztem a szerkezet működtetését. Ezután letelepedtünk a széles bőr kanapéra. Ott Árpád mesélt nekem az aranykezű svájci mesterről, aki elkészítette az egészet. Majd azzal fejezte be:

- Tudod András, ez egy olyan találmány, amit magamnak találtam fel. Léteznek olyan alkotások is, amelyeknek az lehet a sorsuk, hogy csak egy embert szolgáljanak. Mint egy szerető feleség a férjet. Így voltam én ezzel a függönnyel - vallotta be Árpád. Eddig nem nagyon mondtam senkinek. Most talán csak azért mutattam neked, mert lehet, hogy már nem fogom sokáig húzni itten, és felnevetett.

Ezután felállt mellőlem, odaült hatalmas íróasztalához.