Veres Miklós festészete
Veres Miklós 1937-ben született. A
Képzőművészeti Főiskolán 1962-ben szerzett diplomát; mesterei Szőnyi István,
Fónyi Géza, Pap Gyula és Kapos Nándor voltak.
Nyilván személyes, gondolkodásbeli adottsága is a
természetelvű, realisztikus festői fölfogás felé vonzotta, így természetesen tudta
pályakezdő korában fölhasználni a Szőnyi Istvántól és Fónyi Gézától tanultakat;
nem csak a konkrét, mesterségbeli szinten, hanem a tárgy és a téma megkeresésénél,
megtalálásánál is. Szőnyi Istvántól nem csak a Nagybányáról sugárzó plein air
festőiséget, hanem a táj szeretetét, is megtanulta. Ennek alapján már maga
fedezte fel magának az Alföldet és az alföldi festészetet. A Hódmezővásárhelyi
Mártély tanyavilága és Tisza menti árterei a vásárhelyi festőktől megszokott
természetességgel jelenik meg képein. De Veres Miklós nem lett tanyafestő. A
„tanyafestő” amúgy nem is pusztán stílusjegyet jelent a művészeti szaknyelvben,
hanem olyan festőt, aki következetesen egy bizonyos kompozíciós fogást
alkalmaz. Ezt a kompozíciós fogást a XIX. század közepétől megtaláljuk már a
szolnoki osztrák festőknél, sőt előttük az angol orvosból erdélyi birtokossá
lett John Paget „Hungary and Transylvania” című, Londonban 1839-ben megjelent
könyvének illusztrációi között is: a nagy Puszta vízszintes horizontjának
közepén, a távolban egy ház, vagy kis épületcsoport, néhány fa között. Később Hódmezővásárhelyen
Tornyai János festett ilyen képeket nagy számban, majd Endre Béla és Rudnay
Gyula, a későbbi és mai vásárhelyiek közül Kohán György, Kurucz D. István,
Kajári Gyula, Fejér Csaba, és az ifjabbak között is sokan. A motívumot
egyébként nincs miért névhez kötni, az Alföldön ugyanolyan gyakran rátalál
bárki, mint a nótában lévő „kerek erdő”-re, hiszen a síkság vonalnyi
horizontján minden kiemelkedés, megszakítás föltűnő.
Veres Miklós a Duna partján, a budai hegyekben egészen
másképp választ motívumot, mint az Alföldön. A vízpart páráját, a tükröződés
fényjátékait első mestere, Szőnyi festői érzékenységére emlékeztető
attraktívitással oldja meg. A napsütötte táj meg őszinte örömmel, az
impresszionista festők színgazdagságával, a pillanatot megragadó erővel jelenik
meg Veres Miklós képein. A színgazdagság azonban egyáltalán nem jelent túlzott
gazdagságot vagy tarkaságot. Az élénk ragyogás gondosan választott
színösszetétel következménye. A bátor színválasztás jellemzi másik mesterét,
Fónyi Gézát is; a biztos festékhasználatba pedig Kapos Nándor, a Főikola
anyagtan professzora vezette be az erre fogékony tanítványokat.
Pap Gyula
osztályán bizonyos avangard jellegű felfogás is érvényesült. Veres Miklós ebből
főleg festékkezelési és kompozíciós fogásokat tanult el, amelyek gazdagítják
realista festésmódját
Különösen figyelemreméltóak Veres Miklós emberalakjai. E
portrék és életképek személyes érzelmeket, az ábrázoltakkal való emberi kapcsolatot
érzékeltetnek. Csendéletei sem pusztán festői tanulmányok, hanem művész és a
látvány személyes és alkotó kapcsolatát tükrözik.
Külön szólni kell vízfestményeiről. Kevés olyan művész
van, aki egyforma készséggel és invencióval kezeli a testes, erőteljes
olajfestéket és a könnyed, szinte légies akvarellt. Veres Miklós vízfestményei
a helyszíni élmény elsődlegességét sugározzák, ugyanakkor érezzük benne a
nyugodt komponálást, a gondos témaválasztást. Éppen olyan alkotó módon tervezi
meg, alakítja ki a papírra, nedves alakítással, gyors munkával elkészített
vízfestményeit, mint a „munkaigényesebb” olajfestményeket.
Veres Miklós jól fölkészült, invenciózus festőművész, aki
a hagyományosnak mondott realisztikus fölfogásban is képes újat, maradandót,
korszerűt előadni nézőinek.
Pogány Gábor