ÖRKÉNY ISTVÁN 

„In our time”                                                                                                      Örkény olvas



-- Kérek egy duplát -- mondta a fiatalasszony. 
-- És a kedves vendég? -- érdeklodött a felszolgálólány. 

-- Hát mit igyak -- tunodött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. -- Nem baj, ha valami különlegességet kérek? 
-- Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék. 
-- Én sem valami ínyencségre gondolok. 
-- Ide hallgasson -- hajolt hozzá a fiatalasszony. -- Ha megint nem fér a borébe, hazamegyek. 

Két-három hetenként megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztol, gesztenyék alatt. 

-- Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van. 

A pincérkisasszonyhoz fordult. 

-- Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék. 
-- Szeszes ital? 
-- Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital. 
-- Attól félek, hogy ez nekünk nincs. 
-- Ezt el se tudom hinni. -- mondta a férfi. -- Nem lehetne megkérdezni a vezeto kartársat? 
-- Már hogyne lehetne. De elore megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt -- mondta a kisasszony, és besietett. 
-- Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével -- mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltunést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szuk cipot se volt bátorsága kicserélni. -- Ha nem hagyja abba, hazamegyek. 
-- Még nem is mesélt Jugoszláviáról. 
-- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni. 

Már jött a kisasszony. Már messzirol mosolygott. 

-- Azt kérdezi a vezeto kartársno, hogy nem világosbarna volt-e az az ital. 
-- Nem, kérem. Sot, majdnem fekete. 
-- És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani? 
-- A Gerbeaud-ban. 
-- Sejtettük! -- nevetett egy jót a pincérkisasszony. Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk. 
-- Várjon csak! -- mondta a férfi. -- Most jut eszembe, hogy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát. 
-- Kockát? -- nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. -- Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! -- kacagott megint. 
-- Nem lehetne a vezeto kartársnot megkérdezni? 

A felszolgálóno elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett. 

-- Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? -- kérdezte dühösen a fiatalasszony. 
-- Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled? 
-- Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinál. 

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetono, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” -- magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”) 

-- Hallom a problémát -- mondta udvariasan. 
-- Kérem, ne tessék belole kázust csinálni -- mondta a férfi. 
-- Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetuek voltak a kockák? 
-- Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetosen kisméretuek. 

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetono azonban komoly maradt. 

-- Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek. 
-- Nem is olyan fontos -- mondta a férfi. 
-- És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem. 
-- Üsse ko -- legyintett a férfi. -- Akkor én is kérek egy duplát. 


Forrás: Örkény István: Válogatott egyperces novellák. Palatinus, 1998.

[2003. márc. 7.]