Miután Romániában is megbukott a szovjet típusú rendszer 12 találmányt elvittük Aradra, egy termékbemutatóra. Erről az eseményről szól e riport.

Fagylaltgép-diplomácia

(Írta Vedres András 1991-ben)

Hátunk mögött nagyokat csörren az iszap-beállításos szennyvíztisztító pléhtölcsére a Mészáros-féle darukapcsoló botkormányán. Az Arad felé vivő hosszú szürke csík kátyúit kerülgetjük. Mellettem Sándor a benzinkút előtt kígyózó végtelen Dácia folyamot méregeti. Eltűnődik.

A benzinitató után sem szűnik a sor. Itt is Dáciák. De mindegyik mögött a padkán hevenyészve ásott gödör, benne kanna és ki csővel kezében, ki guggolva végzi dolgát.

- Látod, mily találékony a szomszéd. Túl jár a fránya Dácia eszén. Mert alacsony a tank, beássa a kannát, had folyjon. Aztán Szegednek fordul boltot kötni az itt még olcsó bűzös hajtóerőre.

- András, ez a jó találmány, és ez a jó üzlet – mondja lelkendezve Sándor.

Majd még egy ekhós szekérfélét kerülünk, és máris csörömpölve behuppanunk a mi találmányainkkal Arad főterére.

A szakszervezeti kultúrházban fáradhatatlan „hungexpósok” lótnak-futnak, a bor fogy, és egy éjszaka összeáll a magyar termékbemutató. Nem emlékszik senki, hogy ezen a tájon, mikor volt ilyen. A vitrinekben sonka-kolbász, liszt-cukor, kalkulátor, tégla-cserép és mélyhűtő, mind ritka vendég errefelé. Magyarországról áthozott tucatnyi találmány pedig a sor végén, egy szobányi területen.

Túl vagyunk a megnyitón. Megindul az áradat. Szusszanni is alig bírunk a tömegtől. A sok üres szatyor mind csalódottan lötyög.

- Kedveském, hol lehet itt vásárolni? Az újságjaik beígérték – kérdi egy fejkendős néni.

- Itt csak egy tonna sonka és vagonszám tégla eladó – válaszoljuk.

- Hát az az akkumulátor mennyit kóstál? – dörmögi egy úr miközben villámzáras akkusarut bemutató telepünkre, bök.

A kis találmányi kiállítás nagy sikert arat. Elsősorban azért, mert román és magyar szöveg együtt mutat be minden alkotást. Ki milyen nyelven kérdez, úgy válaszolunk. Megtehetjük, mert barátaink a romániai feltalálók vezetői, Károly és Octavian állandó jelenlétükkel példázzák a két egyesület testvéri viszonyát.

A városban elterjedt, itt érdekes dolgokat látni, tanulni is lehet. Több iskolai osztály tanárostól jön. Magyarázzuk a működési elvet, a találmányi gondolatot, az előnyöket. A diákok jegyzetelnek, amit lehet, kipróbálnak. Mi pedig végtelen boldogok vagyunk.

Tárgyalónk kilincse felforrósodik. Különféle szervezetek képviselői, újságírók és érdeklődők adják egymás kezébe. Falusi „eremdéeszesek” segítséget várnak, a kamarák embereit privatizációs tapasztalataink érdeklik, a riporterek az alkotók helyzetéről faggatnak. Az érdeklődők venni-eladni szeretnénk, de nem tudják, hogyan tegyék, hova, kihez fordulhatnak. Az első nap csak a találmányainkra vonatkozó ügyeket jegyeztük. Másnap egy órán belül hárman is kerestek nálunk eladó fagylaltgépet. Sándor elhatározta, közvetíteni fogunk.

Megtelt egy füzet címekkel. Legtöbben ilyen gépre vágytak, no meg kávéfőzőre, grillsütőre, úgy látszik mindenki vendéglősként, akar meggazdagodni. Az egyik cég márványt, a másik cementet és fát kínált. Volt, aki egy tehervonatnyi rézdrótot keresett. Brassóiak kéziszerszámaikért cserébe környezetvédelmi technológiát és anyagvizsgáló módszereket kértek. A kiállítás zárása előtt fél órával csapzottan érkezett Románia túlsó sarkából egy férfi arannyal bőven feldíszítve. A bukaresti tv híradójában látott minket, nyomban autóba ült, hogy ajánlatot kérjen silóról, malomról, pékségről. Az apja ösztökélte, azonnal keressen fel minket, mert mindig híresek voltunk ilyesmikről.

Megtisztelte a kiállítást az Országos Találmányi Hivatal delegációja. Tárgyalások a prefektussal, a polgármesterrel, a kamarával. Díszebéd, minden, ahogy illik. A protokoll után az OTH alelnök úr hatalmas rózsacsokrot vesz a főtéren. Autóba ülünk és hosszas kanyargás után, megtaláljuk az emlékoszlopot.

Körülötte sportpálya, gyárféle, kemping és kocsma meg málladozó házak. És szemét. A talapzatra kerül a rózsa, majd Guszti szedni kezdi a szemetet. Követjük példáját. A domb megtisztul. Zavartan álldogálunk, majd a könnyes tekintetek megpihennek az üde rózsaszirmokon.

Az összes prospektusunk elfogyott. Vége a kiállításnak. Elfáradtunk de úgy érezzük, megérte. Segítettünk elvinni jóhírünket oda, ahol erre most a legnagyobb a szükség. A kinti magyar büszkén ránk kacsintott, a román pedig barátsággal veregette vállunkat, parolázott, kezdjünk közös üzletbe!

Beraktuk a cuccot. Egyesek riogattak, hű mi lesz hazafelé a vámon. Csupa jó tanács: mondjam ezt, tegyem azt. Legnagyobb meglepetésemre a határon kávéval kínáltak. A román finánc kézzel-lábbal magyarázza, olvasta a lapokba, látta a tévében a magyar feltalálókat.

Itthon aztán bőven volt tennivaló. Sándor napokig telefonálgatott, ajánlatok után futkosott. Elküldtünk Romániába egy nagy kosár levelet. A magyar cégeket arra kértük, ha netán üzletet csinálnak, fizessenek valamit egy olyan alapítványba, amely a határainkon túli magyarokat van hivatva segíteni.