 |
Apám, Winkelmann / Vedres László 1905 - 1948. Winkelmann / Vedres László születésének századik évfordulóján Hajnal György kanonok atya szentmisét mutatott be a Regnum Marianum plébániatemplomban (Budapest, Zugló, Zoborhegy tér) 2005. július 24-én 11 órakor. |
||||||
|
Winkelmann/Vedres László Édesapám száz éve született 1905. július 18-án Budapesten, és 1948. október 10-én hunyt el ugyanott, a János kórházban. Emlékszem, hogy a forradalom és szabadságharc centenáriumán rendezett ünnepségeken még együtt vonultunk Vele és vidám diákjaival azon az ünnepi március 15-én. Valamikor nyár elején, egy öregfiúk focimeccsen Apám megsérült. Kórházba került. Ezután már csak egy rövid pár napra jött haza. Érkezésére egyszer feldíszítettük lakásunkat, ami akkor Józsefvárosban volt, a Bókay János utca 50. szám alatt, a harmadik emeleten. A díszítést még a szomszédság is megcsodálta. Abban az időben, még be-bejártak egymáshoz az emberek. A boldog várakozás perceit soha sem feledem, százszor szaladtam ki a gangra, lesni, hogy mikor jön már Ő. Majd újból következtek a látogatások Pest és Buda kórházaiban. Mindenhová odavittük a hazait, amit később már csak megpillantott, és lehunyt szemmel gyengéden eltolt magától. Nem értettem akkor, hogy miért nem nyúl a finom falatokhoz. A látogatások alatt csak azt észleltem, hogy Apám napról-napra kisebb lesz az ormótlan vaságyban, és a látogatások után pedig egyre hosszabb időket töltünk el mi a templomok félhomályában szentek szobrai előtt térdepelve. Ilyen volt az én első találkozásom a szörnyű kórral, a rákkal, a kórházakkal, és a templomokkal.
Egy szép őszi napon, vidáman kóboroltuk haza öcsémmel az iskolából. A kapunk alatt csoportba verődve a ház asszonyai vártak, és sírva kísértek fel bennünket a lépcsőn. Velünk maradtak a gyász első perceiben. Örök hála nékik! Akkor még nem fogtam fel a halált. Csupán arra gondoltam, most vége szakad az izgalmas villamosozásoknak a János-korházba és vissza. De aztán ebbéli gyermeki „szórakozásom” pótlásáról újabb csörömpölő járat, a 28-as gondoskodott, amelyen évekig minden héten egyszer Apám sírjához utaztunk a rákoskeresztúri temetőbe. A templomlátogatások sora sem szakadt meg. Még sokáig hármasban, Anyám, Öcsém és én, egymás mellett hallgattuk a csendet az Úr házában, Őreá gondolva. Van itt egy érdekesség, amit megemlítenék, hogy egy apró, sokszor jelentéktelen emlék kihat egész életünkre. Például soha sem fociztam, hacsak nem kényszerítettek, mint a tornaórákon. Valahogyan idegenkedtem ettől a játéktól-sportágtól, bár jómagam kisgyermek koromtól sportolok. Tehát, hiába a legnépszerűbb magyar sportág, focizni soha sem szoktam. Miért? Talán Apám megbetegedése miatt? Most születésének századik évfordulóján megkísérlem felvillantani az emlékek vakuját. Szeretnék előhívni egy képet Apámról. Mindenek előtt a családi nevünkről kell szót ejteni. A római katolikus plébániák anyakönyveiben, vissza egészen a XVIII. századig, apai ágon a „Winkelmann” név van bejegyezve. Engem András névre kereszteltek Budapesten a Józsefvárosi Főplébánia templomban, családi nevemként természetesen a „Winkelmann” szerepel az okiraton. Apám, gondolom én, a negyvenes évek elejére erősödő német befolyás ellenhatásaként „magyarosította” nevünket. A M. Kir. Belügyminiszter 1944. március 14-én kelt okmánya határozott arról, hogy Apám kérésére a nevét „Vedres” névre változtatta át, amely kiterjed gyermekeire is. A névváltoztatással kapcsolatban halála után magamban háborogtam, miért pont ezt a nevet választotta Apám. Mint kisiskolás szégyelltem nevünket. Mert társaim, „vödrös”, „vödör”, és „veder” néven csúfoltak. Például én voltam a rajzórákon a „vedres”, akinek feladata volt a festéskor az ecsetek mosására egy otromba rozsdás vödörben vizet hozni, és a foglalkozás után azt a WC-be kiönteni. Azt nagy csörömpölés és a többiek röhögése kísérte. Sajnos ma már nincs kitől kérdeznem, hogy honnan a „vedres” név. Csak egy valószínű magyarázat alakult ki bennem. Rádöbbentem, hogy nevünk betűi egy kupacban tanyáznak az írógép billentyűzetén, csak a balkéz használatát igényelve. Még azt is tudni kell, hogy Apám tanár volt, aki gép- gyors- és szépírást oktatott a „Gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolában”. A klaviatúra adhatta az ihletet a névválasztásra. Egyébként Szeged környékén e családnév eléggé elterjedt, több híres ember is viseli azt. Ott még „Vedres utca” is van. A családunknak azonban nincs köze azokhoz. A „winkelmannok” között vannak a felmenőink. E német eredetű nevet sokan viselik a világban, nálunk nem annyira elterjedt, mint a „vedres”. Az Interneten 383 ezer utalás, közöttük csak 166 magyar találat mutat az előbbire, míg „vedres” névre 28 ezer magyar hivatkozás található. Arizonában még Winkelman nevű városka is van. Ki kell itt térnem a névmagyarításunk talán „életbevágó” hasznára is. Apám még nem tudhatta a névváltoztatási kérelme beadásakor, hogy pár nappal az új nevünk felvétele után a német hadsereg megszállja Magyarországot, és egy névrokonunk Otto Winkellmann SS- tábornok lesz hazánkban a német rendészeti erők, az SS és a Gestapo főparancsnoka. Neki későbbi feladata lett Erdélyben a magyar-román ellenségeskedés megakadályozása, majd pár napra a szovjetek által ostromlott főváros védelmének irányítása is. Az olvasó fantáziájára bízom, mi lett volna a sorsunk nekünk1945 és 56 között Winkelmann névvel élve Magyarországon. Bizonyos nehézségeink még így is voltak. De erről majd később.
Mint említettem, Apám tanár, írásoktató volt. A "szépírás" szerelme és művészeti ága volt. A Horthy korszak filmhíradóihoz készült a feliratok az ő kézírásai. Következzen itt három fénykép munkáiról:
Az írásoktatás fontosságát, hangsúlyozta cikkében, amely a "Kereskedelmi Szakoktatás" 1943. évi májusi számában jelent meg. Wimkelmann László: "A zsinórírás csődje a középiskolákban" című cikk elektronizált változatban > > > itt olvasható. "A szépírás jelentősége és problémái" címmel előadást tartott a Magyar Rádióban 1946. július 2-án, 10 óra 30 perckor. Az előadását a következő máig is érvényes megállapítással zárta:
|
|||||||
