A hazai feltalálás korszakairól szól Vedres András írása, amelyben a szabadalmi statisztika adatai mutatnak rá dr. Medgyessy Péter érdemeire.

A kizsákmányolás

Most már tudjuk, hogy a hazai feltalálásnak eddig két korszaka volt. Az első őstörténetünk homályában indult, és végig rejtőzködve haladt évszázadokon át. A leleményes eleink titokkal védték elméjük termékeit. Akkori híres hasznosított találmányaink, a „magyarok nyila”, a „kocsi” és a többiek már régen az emberiség közkincsei lettek, de úgy, hogy nem ismerjük alkotóik neveit, a feltalálás dátumait. Mert a találmányok bejegyzése mifelénk a Magyar Szabadalmi Hivatal által 1895-től kezdődött, akkor, amikor megalkottuk első szabadalmi törvényünket. Ezzel vette kezdetét a második korszak.

Ma pontosan tudjuk, hogy azóta mely honfitársunk mikor és mit talált fel, feltéve, ha alkotására szabadalmat igényelt. Az is ismert, hogy külföldről ki mindenki milyen elmés művére kért és kapott szabadalmi oltalmat mindenkori határainkon belül.

A szabadalmi jog a huszadik században világszerte kialakult, és megszilárdult, mert az emberiség egyik legfontosabb kincsét, a találmányt védi. „Az emberi szellem a forrása minden művészi alkotásnak és találmánynak. Az életet emberhez méltóvá azok teszik” szól nekünk Bogsch Árpádnak, korunk egyik legnagyobb magyarjának üzenete Genfben az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezetének kupolájáról. És az alkotó elmék igyekeznek megfelelni e kihívásnak. A világban, a jobb helyeken nap mind nap, évről évre egyre több és több alkotás születik. Ahol szellemi „jégkorszak” van, vagy háború pusztít, ott csökkenő tendenciát mutat az alkotói kedv. Számba venni azonban csak a találmányokat tudjuk, mert azokat, ha védelemre bejelentik, azonos követelmények teljesülése esetén bejegyzik. A művészek alkotásait számba venni képtelenség. Egy adott időszakban a művészi alkotások száma arányos a találmányokéval, mert az alkotás forrása, a szükség – érdek – alkotó szenvedély hármas egyformán hat feltalálóra, művészre. Egy ország szellemi tőkéjéről és annak változásairól tehát a szabadalmi adatokból lehet pontos következtetéseket levonni.

A hazai feltalálás második korszaka 2003. január elsején véget fog érni. Akkortól részesei leszünk az Európai Szabadalmi Egyezménynek, és attól kezdve 30 európai állam közös szabadalmi hatósága (EPO) Magyarország területére is kiadhat szabadalmakat. Tehát új korszakot nyitunk, megváltozott feltételekkel. Ami marad változatlan, az alkotóelme, és a folytonos szükséglet-kielégítés kényszere.

Most egy korszak lezárásakor, ami egyben az újabb megindítását jelenti, célszerű mérleget készíteni. A lezárt időszak éppen Magyarország huszadik századi történelme. Hogyan alakult e korszakban Magyarország szellemi tőkéje? Mik a tanulságok a kezdéshez?

Magyarországon 1895 óta napjainkig magyar feltalálóknak közel 135 ezer szabadalmat adtak meg. Ebből több mint 82 ezret 1950-ig és 53 ezret napjainkig. Ez az adat így hatalmas hanyatlást mutat a hazai feltalálás terén.

A valós megítéléséhez figyelembe kell venni azt, hogy Magyarország lakosainak száma e század folyamán jelentősen változott, tehát az összevethetőség miatt célszerű az adatokat egymillió országlakosra vetítve, valamint a történelmünk viharai miatt negyedszázados bontásban vizsgálni.

Látható az adatokból, hogy a második negyedszázadban volt Hazánkban a legtöbb találmány. E korszakot jelentős visszaesés követett 1950-től 1974-ig, ami után az utolsó 25 évben (a ma élő, és alkotó generációk alatt) az alkotásaink száma nem érte el az első negyedben elért értéket.

Érdemes tovább vizsgálódni, a finomabb összefüggések, a fejlődést elősegítő és azt gátló tényezők felderítése miatt. Ezért tekintsük át évtizedes bontásban az adatokat, mert a történelem gyors változásai megkövetelik az időtartam-szűkítést.

A hazai feltalálásban a történelmi rekord évtizedünk meglepő módon a nyolcvanas években volt. Előtte mélypont, utána hanyatlás következett.

Végezzük el a legújabb kor adatainak évenkénti analízisét, hogy megkereshessük rekordévünket, és megjelenítsük a hanyatlást.

A rekordévünk 1986-ban volt, majd utána jelentősen csökkent a szabadalmaztatott találmányok száma, oly annyira, hogy jelenleg a háborús évek színvonalán vagyunk.

Ha valaki következtetéseket akar levonni az adatokból, mindenekelőtt helyezze az idődiagramba a huszadik századi történelmünk jelentős eseményeit: 1914-18 Első Világháború, 1920 Trianon, 1929-33 Gazdasági Világválság, 1939-45 Második Világháború, 1949 Államosítás, 1956 Szabadságharc, 1968 Új Gazdasági Mechanizmus, 1989 Rendszerváltás. Vegye figyelembe a világgazdasági feltételek alakulását is, a már említett világválságot, a KGST kialakulását, a „Cocom lista korszakát”, majd végül a globalizáció kiteljesülését.

A következtetések levonása előtt jó tudni, hogy a feltalálásban hol a helyünk a világban. Itt csak két korszakot emelnék ki. Amikor szellemi tőkénk a maximumon volt (1980-90) az élmezőnyében voltunk az egymillió lakosra eső találmányi bejelentés szerinti világranglistának. Most pedig (2000), amikor kereken 500 szabadalmat jelentünk be évente mi magyarok, akkor ezen a listán a fejlődő és a háborús konfliktusokat viselő országok szintjén helyezkedünk el.

Itt alább most a fentiekből általam levont következtetéseket adom közre. Azok az én elmém szüleményei, nem úgy, mint az eddig taglalt adatok.

Megállapítható, hogy Magyarország a huszadik században szellemi téren hanyatlott. Ennek oka szellemi tőkénk súlyos csökkenése a Rákosi-korszakban és a Kádár-rendszer első szakaszában.

Trianon után az ország nem roppant, össze, mint ami várható lett volna. Sőt, Horthy Miklós kormányzósága alatti időszakban mutatott szellemi teljesítményünk jelentősen felülmúlta, mind a megelőző, és mind a következő negyedszázadokban elért szellemi eredményeinket. A technikában kifejlődött a „Ganz-Kandó” aranykorszak, és zsenik sora ontotta műalkotásait. Fémjelzi még ezen időszak szellemi potenciálját 12 honfitársunk Nobel-díja is. Az „aranykor” magyarázata szerintem a 1967-es kiegyezés utáni reform-korszak gazdaságpolitikájának töretlen érvényesítésében van. Elég, ha itt arra utalok, hogy az 1881. évi XLIV törvényünk első paragrafusa, mi szerint: „Állami kedvezményben részesíttetnek: A technika jelen fejlődése szerint berendezett azon gyárak, amelyek Magyarországon eddig elő nem állított czikkeket készítenek” érvényben volt 1945-ig.

A III. negyedszázadban, a „klasszikus szocializmus” korában, az alkotói tevékenység jelentősen visszaesett. Függetlenségünk elvesztése, és a sok évszázados társadalmi-gazdasági rendünk szétrombolásának ez lett az egyik legsúlyosabb következménye.

Az utolsó negyedszázadban pedig a számadatok tanúsága szerint véghez vittünk egy csodát, rövid idő alatt olyan fellendülést produkáltunk szellemiekben, hogy felállítottuk történelmi évtizedes rekordunkat, 1979-89 között született meg tíz év alatt a legtöbb találmány, és ezzel arányban a legtöbb művészi alkotás. A MAFE tagjainak nagy többsége akkor volt alkotóereje teljében. Az volt a GMK, TSZ melléküzemág korszak. Felpezsdült az egész ország. Jól emlékszem rá, hogy a kutatókból GMK-t szerveztünk, termeltünk, nyugati világcégeknek szállítottunk. A magunk gazdái voltunk. Természetesen a szabadalmainkkal védett monopolhelyzetünket tudtuk kihasználni. A bevett pénzből még az Intézetet is eltartottuk. A munka közben támadtak a legjobb gondolataink, amikből újabb és újabb találmányok, majd üzletetek lettek.

A csoda alapjait reformközgazdászaink teremtették meg, kidolgozva és megvalósítva 1968-tól az Új Gazdasági Mechanizmusnak keresztelt „magyar találmányt” életünk jobbá tételére. 1979-89 között, amikor találmányi rekordunk született, a magyar gazdaságpolitika irányítója dr. Medgyessy Péter volt. Néki köszönhető az a feltételrendszer, amely a feltalálókból kihozta a történelmi maximumot. Mi feltalálók furcsa emberek vagyunk. Azt szeretjük, ha „dolgoztatnak” bennünket. Az a mi támogatónk, aki „meghajt” minket.

Sajnos a rendszerváltozás alatt az előbbi csoda semmivé lett. A GMK-nk már emlék csupán. A tagok szétszéledtek, legtöbbjük külföldön alkot, vagy olcsón vesz, és drágán elad, netán kényszer-vállalkozását tengeti. Az alkotások elapadtak. Pedig a politika folyton sulykolja a kisvállalkozások, az innováció támogatásának fontosságát. A pénzt is költik rendesen ezekre a célokra. Csak talán az „arany csapat” hiányzik, azok, akik még az erős keleti ellenszelet is javunkra voltak képesek fordítani 1968 és 1989 között.

Pedig a szél most is fúj rendesen. Álljon fel végre a csapat a kormányos köré. Olyanok, akik értenek ahhoz, hogyan kell a feltalálót, az alkotó művészt „kizsákmányolni”. Tegyék már végre újra, mert elveszünk!