Mi közöm a feltalálókhoz?

Az angol szabadalmi törvény nyelvezetében, aki szabadalomkéréssel áll elő, azt "feltaláló" megnevezéssel illetik. A feltétel az, hogy amit előállít, alapuljon valami eredeti új elvre, vagy valami ismert kérdéses feladat újszerű, eddig nem ismert megoldását adja meg. Hát ilyen értelemben lehet engem is a feltaláló címmel megilletni, amit én köszönettel nagy megtisztelésnek tartok.

Hét éves koromban Zsákán a nappali szoba szőnyegén feltaláltam azt a kormányzási rendszert a merklin játékommal, ami minden autón található. Csak azt a hibát követtem el, ami nem ritka a találmányok tömegében, nem böngésztem át az odavonatkozó irodalmat, tehát nem tudtam, hogy Ackermann úr ötven évvel előttem már feltalálta azt a rendszert.

"Háborúban hallgatnak a múzsák" ami minden alkotó gondolatra és munkára igaz. A pannonhalmi gimnázium számon kérte a tudást, amit adott. Míg a győri Révaiban megbarátkoztam néhány társammal, de ott a "párt" és hízelgőinek politikai ellenszenvével hadakoztam csendben, miközben megpróbáltam rendbe szedni ezt az összekuszált világot. Ebben a Budapesti Műszaki Egyetem adta meg az elvi alapot, a vázlatot, és a gyakorlati módszert. Ezek után már csak a munkát kell elvégezni.

1956. Anglia, majd Skócia, skót lány lett a feleségem - nagy bátorság kellett hozzá- álláskeresés, atomipar, tipikusan, biztonsági és megbízhatósági szűrés nélkül. Az első héten kapott feladat egy része titkos értesülést követelt, amit minden nehézség nélkül megkaptam és ebből lett a "Creeping Weasel" (egy kis éjjel bujkáló vadállatka) és a "Core movement monitor". Az egyik egyiket, amikor az atomreaktor nem működik, beleeresztik az üzemanyag csatornába. Annak a fenekén ütközve kinyújtja érzékelőit, és egy karszerkezet segítségével egy a kerekektől meghajtott forgódobra karcolja a falon érzett zökkenőket, görbületeket és hézagokat. Felhúzás után ki kell nyitni, a hengert mérőmikroszkóp alatt kiértékelni a karcolatokat és igyekezni haza, mert késő éjszaka lett.

Az „Atomenergia Békés Hasznosítása” című kiállításról hazajövet az angol vámosok hat hónapos zárlatba tették, mint behozott állatot. Két napig tartott papíron bebizonyítani, hogy az csak 20 kiló acél.

A "Monitor" a gázokban észlelhető fénytörés - délibáb az Alföldön - jelenségét használja és küszöböli ki, amikor a felmérő távcsövével belenézünk egy mély meleg lyukba és ott semmit se látunk. Belevilágítunk, és a céllapocska visszaveri a fényt, ha megfelelő felületet adunk neki. Azért, hogy megcélozzuk a közepét azt fény-nyelővé, kell tenni. Fúrtunk a tükör közepébe egy kis lyukat, az lett a fekete pont, amikor a széndioxidot kinyomtuk és héliummal helyettesítettük, ami nem töri meg a fényt. Ki hitte volna, hogy egy kis fekete pont mennyire izgalmas lehet a távcsőre szerelt fényképezőgép filmjén. A távcső mereven áll, a célpont süllyed a csatornában, amennyivel eltér a kezdeti beállításból annyival tért el a mély lyuk az egyenestől.

Mindez mire jó? Az atomreaktornak 25-30 évre szól a biztonsági bizonyítványa. Már a negyvenediknél tartanak, mert minden hat hónapban mutatják szerkentyűimmel elkövetett mérések, hogy még mindig nem olyan görbék és kátyúsak a belső járatai, hogy le kellene zárni őket. Sok-sok pénzt elpazaroltunk az építésben, de mint hogy tovább működnek az elképzelt kornál, abból behoznak találmányaim egy kicsit.

Szép az atomgépészet, de ronda a politikája, ezért ugrik az idealista mérnök csöbörből vödörbe. Ott is tervez valamit, aminek alkalmazója hasznát veszi. A 42" API (American Petroleum Institute) csap akkora, mint egy jobb mérető szoba. Ha kilyukad a csővezeték gyorsan be kell zárni. A nyomásmérő jelzi a lékesedést és megnyit egy kiscsapot, az a csővezetékben még létező nagy nyomást beleengedi a nagy csap fordítógépébe, és az zárja el a csővezetéket mielőtt komolyabb lenne a gázveszteség.

Nem úgy, mint a vízművek, akik többet pisilnek ki a cső falán át, mint amennyit a város használ, egy kis túlzással mondva.

Volt egy építészeti stílus, amely megkövetelte, hogy tükör sima rozsdamentes acéllal burkoljanak be minden épületet az ablakok között. Az üveg olcsóbb, azért nem tettek acélt az ablakkeretbe. A lemez fut ki a hengerek közül a méretre vágógépbe, aztán fel kell rakni laponként egymásra a sok lemezt, de kell vékony selyempapírt fektetni közéjük, hogy ne karcolják össze egymást. Ez kézimunka volt a hatvanas években, pedig akkor is lobogott a zászló a szélben. Amikor egy lemez kijött a gépből, egy henger papírból kifújtam annyit amennyi betakarta, levágtam a szélét és ráesett a következő lemez, aztán papír, aztán lemez, aztán papír, aztán......ez már unalmas.

A huzal nagyon forró, amikor gyártásakor kihúzzák. Nyomban fel kellene tekerni, de nem jó, mert lehűlés közben zsugorodik. Feszül a tekercs, elszakad a drót. Milyen hosszú legyen a hűtővályú ahhoz, hogy ne kelljen a tekercsnek szakadásig feszülnie? Kiszámítottam és számológépre tettem, hogy a hat elemis, de okos ember is tudja használni.

Még otthon, 1956 előtt, amint a Margit hídon mentünk át a barátnőmmel le-le nézegettem a Dunára és valamit mondtam a hajóról odalent.

"A hajó és a víz a te igazi szerelmed" - Edinburghban voltam, amikor apám írta, hogy egy kiránduláson belefulladt szegény a Dunába.

Azóta sok víz folyt le a hidak alatt, én meg sok mérföldet utaztam föld és víz fölött, de még kerestem valami „hajós” megbízást.

Trinity House (Szentháromság Háza - talán lesz még erről szó a következő könyvben) lenne neve az Angol Közlekedési Minisztérium Hajózási Osztályának, ha lenne ilyesmi. Az ő önálló révkalauzuk hozta be a hajókat a kikötőkbe, amíg Zsuppos Margit néni kormánya be nem erőszakolta őket a helyi tanácsok időhúzó alkalmazottságába. Így olcsóbb, de nem javít a helyzeten, mert az apály és a dagály senkire se vár. Ha a víz hullámzik, ami nem ritka eset a tengeren és a folyók torkolatában, és az áramlat megdönti a bóját. Ekkor annak a fényjelzései eltorzulnak; bizonyos helyeken, mint például a Temze "Ovens" nevű kanyarjában. Alacsony vízállásban hajók találkozásakor a sántító fényjelzés még a tapaszalt helyi révkalauz hajóját is a sárba irányítja. Ilyenkor a hajótulajdonosok csúnya levelet írnak a „Szentháromságnak”, én meg terveztem nekik egy olyan bóját, amilyet az apály és dagály áramlása nem dönt meg, se magas, se alacsony hatóránként váltakozó eseteiben. (Ez a találmány be lett mutatva Budapesten, a GÉNIUSZ ’96 nemzetközi találmányi kiállításon, ahol díjat nyert.)

Hullámvölgyben voltam, amikor tervezésig jutottam azzal az ötlettel, amin évek óta törtem a fejemet: hogy lehetne olyan lapátos kereket gyártani, amely egyszerűbb, mint a világon mindenhol használt lapátforgató a DDSG bécsi műhelyéből származó kerék (Budapesten a Közlekedési Múzeum előtt a szabad téren kiállítva látható egy ilyen szerkezet.).

Ennek a keréknek, amelyet feltaláltam, és kiállítottam a GÉNIUSZON 2000-ben, a lapátjai mindig abban a szögben maradnak a vízhez képest, amelyikbe szereléskor beállították azokat. Hatásfoka magas, szerkezete két egyszerű csuklóból és egy kardántengelyből áll. Sajnos egy ilyen lapátos kerékkel hajtott hajó még nem épült meg.

Nem írhatok hosszú elmélkedéseket, összezsugorítottam azokat. Remélem nem az érthetetlenségig, talán megbocsátotok ezért.