KÖNYVAJÁNLÓ

Dr. Lajtner Tamás feltaláló MAFE tag, könyvet adott ki:

Dr. Lajtner Tamás

Hány kiló vagy?
     
Politikai kisregény

Ez a könyv egy kisregény. Én annak szántam. De talán mégsem túl kicsi regény! Ezt abból gondolom, hogy, az egyik újságíró beismerte: „a könyv tetszik, de nem merek írni róla”. (Magyarország szabad!)
Eddig a többiek sem írtak róla, igaz, ők nem is ismerték be. (Magyarország szabad!)
Vajon miért félnek, akik félnek? Vajon sokan félnek vagy mindenki?
Ön mit gondol?

 

Hány kiló vagy?

A kérdés azt sugallja, hogy a (regénybeli) politikusok csak pénzért dolgoznak. Pedig valójában ők nem is dolgoznak. És azt is csak pénzért!
Vagy ön szerint dolgoznak politikusok – a regényben?

 

Hány kiló vagy?

Így mulat a magyar! Egyszer élünk! Fenékig! (Már csak az a kérdés, hogy kiinni, vagy benyalni.)
Melyik a jobb, ön mit gondol?

 

Hány kiló vagy?

 „Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány)
Szeretném kiemelni, hogy Rejtő korában Piszkos Fred egy hajón volt kapitány. Sőt, Piszkos Fred csak mesefigura volt! A világ azonban sokat változott. Ma már egyes megfigyelők azt mondják, köztük Cimbalom Ferenc, a sosem élt nagy magyar politológus, hogy Piszkos Fred ma is kapitány, csak nem hajón és nem kapitánynak hívják. Viszont egyre piszkosabb.
Hát, Cimbalom tudja!
Ön mit gondol?

 

Dr. Lajtner Tamást 2005. májusában a DDRF Rt. Felügyelő bizottságában megerősítette a közgyűlés. Júniusban megjelent a Hány kiló vagy? c. könyve. Júliusban a Miniszterelnöki Hivatal leváltotta a Felügyelő Bizottságból.
Talán a Miniszterelnöki Hivatalban valaki hány kilós?

 

Rövid részletek a könyvből:

 

Második rész

 

Közbeszó, melyben az író bizonyos dolgokat kijelent

 

Ebben a kis könyvben a kor két nagy zsenijét, a politika két állócsillagát mutatom be. Nem mintha e bemutatásra bármelyiküknek szüksége lenne.

Azok, akik nem foglalkoznak a politikával, még ők is ismerik őket, alkalmi bankrablásoknál, nagyobb értékű csalásoknál találkozhattak velük vagy nevükkel.

Sokan istenítik őket. Sokan gyűlölik őket. De szinte mindannyian irigylik őket, főként azok, akik nem tettek meg mindent saját sikerükért. Ők azt mondják: „Nekik könnyű!”

Pedig nekik sem volt mindig ilyen könnyű. Ők sem istenek, ha nem is emberek. Könnyű azt mondani, hogy „nekik könnyű”. Legyünk magunkhoz őszinték, megtettünk mi is mindent saját boldogulásunkért? Árultunk-e például hazát, hogy csak a legegyszerűbbet mondjam? Ugye, hogy nem. Mert kényelmesek vagyunk és ostobák. Ők nem. Ők mindent megtettek a cél érdekében, mert ők született politikusok.

Ők is emberek, mint én vagy ön? Joggal vetődik fel e kérdés most mindannyiunkban. Erre a kérdésre keresem a választ, és bemutatom, hogy nem. Nem, ők nem olyanok, mint ön vagy én. Ők mások. Mások, de nekik is hosszú és rögös utat kellett bejárniuk, melynek része volt a siker és a magányosság, az árulás és a megismerés. És része volt, és holtig része ennek a magasztos életútnak a keresés.

A keresés egy életen át tartó magatartási forma. Ez az, melyben a két politikai zseni megtalálja az első négy mondat igaz értelmét és megérti a Nagy Alapelv szent misztikumát.

Könyvem a nagyságok személyes karizmáját igyekszik láttatni. Szándékom az, hogy bemutassam az ő igaz útjukat, az útvesztőket és a csapdákat, melyeken átküzdötték magukat. Nekik sem volt mindig minden fenékig tejföl. Sőt, tejföl nem is volt akkor sem, amikor fenékig volt. Pedig az sokszor volt!

Bemutatom, hogy a siker itt sem jön könnyebben, mint bármilyen más bolgári vagy elftársi szakmában, legyen szó betörésről, zsarolásról vagy autólopásról akár.

A két hősi életút tárgyilagos leírása mellett, megidézem a kor fenséges szellemét is.

Kérem önöket, ha elolvasták e könyvet, vagy abbahagyták és undorral eldobták, gondoljanak amire vagy akire csak akarnak. Ha valakit felismertek benne vagy nem, akkor mondják azt: öregem, ez tényleg undorítóan gusztustalan. Ekkor én boldog leszek, mert tudni fogom, hogy megtaláltam a témához illő stílust, bár azt továbbra sem fogom tudni, hogy a témát miért találtam meg. Ezért aztán mégsem leszek boldog.

Egyszer talán majd rájövök arra is, hogy a témát miért találtam meg. Ha így lesz, akkor leszek csak igazán boldogtalan.

 

..............................

Történt egyszer, hogy a párt a fiatal káderek illetve a feltörekvő, agilis, de képzetlen, csiszolatlan (belső szóhasználattal élve, faragatlan) képviselői számára továbbképzési programot szervezett.

Az elnöknő körbenézett a nagy tárgyalóteremben:

– Hölgyeim, uraim, bolgártársak és kedves cinkostársaim! Sosem gondoltam volna, hogy ez a nap is eljöhet, de eljött. Szomorúan kell mondanom, de kifogytunk a jövedelmező ötletekből. Ma van a második nap, amikor senki, ezt úgy tessék érteni, ahogy mondom, senki nem kérdezte meg tőlem, hogy: -hogy vagyok!

A teremre súlyos csend nehezedett, ezzel sokan voltak így! Az első hozzászólásra Sós Anti (a kormánypárt oszlopának, Sós Tihinek ifjú gyermeke) jelentkezett, szeretett hozzászólni minden kérdéshez. Őt személy szerint ez a probléma nem nyomasztotta, mert jelenleg apjával együtt egy hatalmas pénzmosási ügyben volt benne.

– Azt javaslom, hogy mindenki mondjon le, én pedig lehetnék király, ma délután öttől.

Érdekes javaslat volt, ebben az eredeti formájában talán nem alkalmas még pártprogramnak, azonban itt voltak a többiek, aki kihozták a maximumot a dologból. Az elnök elégedetten hallgatta a vitát, melynek végeredményeként megállapodott a pártvezetés abban, hogy fel kell emelni az adókat. Közben elhangzott egy kósza javaslat is, mely szó szerint bekerült a jegyzőkönyvbe, annyira plasztikusan fogalmazta meg M. Csongor, az ötletember:

–A sok szarjankót is meg kéne fingatni!

Ezzel a kifejező mondattal elindult tehát a fiatalok bevonása az ötletgyűjtésbe. Miféle ötletei lehetnek azonban néhány fiatalnak? Az eredmény siralmas volt:

– Számoljuk fel a kábítószer-kereskedelmet!

Ez, amellett, hogy ostobaság volt, kivívta az elnök személyes ellenszenvét is. Hogy képzeli az a kis senki, hogy az ő zsebében kotorászik! Aztán:

– Állítsuk meg a pénzmosást!

Ezt egy egyetemista javasolta. A „nagyöregek” szótlanul fogadták a javaslatot, vannak ostoba emberek, akikkel nincs mit tenni, az egyetlen megoldás: megszabadulni tőlük mielőbb. Ennek eszköze a kiközösítés volt. Ez ugyan nem volt tételesen vett alapszabály, de szinte alapszabályként működött. Az igazat megvallva, az alapszabálynál is erősebb volt ez, a párt eszenciája, a végső és valódi értelme, közvetlen a „Nagy Alapelv” után való.

A kiközösítés könnyen ment. Minden kornak megvannak a maga ellenségképei: kommunista, ezt követte az antikommunista, majd megint visszajött a kommunista. Aztán ott volt az oxidáns és az antioxidáns. Partizán, felszabadító, elnyomó, bérenc, ügynök, értelmiségi, munkás, paraszt, férfi, nő. Olyan nagy a választék! A kornak megfelelő ellenségképet kiválasztjuk, aztán megrágalmazzuk a kiszemelt áldozatot, néha a nagy nyilvánosság előtt, néha a háta mögött. Ekkor csak finoman, hogy ne is tudja miért kerülik a többiek. Pár hét múlva aztán a nyílt utcán le kell lőni az illetőt, képletesen vagy konkrétan, végül is olyan mindegy!

Ez a viselkedés jó volt, mert hasznos volt, mert a párt és a nemzet érdekeit védte, mert erősítette a belső fegyelmet, s mert közvetlenül levezethető volt a „Nagy Alapelvből”. A „Nagy Alapelv” létezett, hatott, szinte fizikailag kitapintható volt. Benne volt minden mondatban, minden szemvillanásban, minden gesztusban. A „Nagy Alapelv” végtelenül egyszerű volt, a „Nagy Alapelv” az egyetlen és igaz alapelv volt minden alapelv közül.

Ezt keresték öntudatlanul olyan sokan, köztük Ede Ede és Mimi Mimi is.

A „Nagy Alapelv” természetesen nem volt nyilvános, ezt valaki vagy megérezte vagy nem. A „Nagy Alapelv” maga volt a végső konzisztencia, röviden NAE vagy NE. Ez volt az a valami, ami nem csak a pártot tartotta egyben, hanem a két, egymással rivalizáló pártot is szorosan összekötötte. A NE több volt, mint elv, több volt, mint életfilozófia, a NE maga volt az élet értelme. A végső, kétségek nélküli megváltás, a végső megvilágosodás. A NE maga volt a NE, melyet önmagával kell definiálni, mert önmaga az, ami létrehozta és fenntartja magát, a világ folyamatait és a politika bonyolult rendszerét.

 

Sós Anti, aki jól ismerte a NE végső, letisztult formáját, most a kiközösítés eszközével élt:

– Az a fiatal patkány, aki a pénzmosást akarta megszüntetni, az a fiatal patkány, az besúgó volt, a kommunisták besúgója.

– Sós Anti, ez lehetséges, hiszen még csak húsz éves, nem is élt akkor? – mosolygott rá a párt okos, emberi érzésektől mentes elnöknője. – Sós Anti, lehetséges ez?

– Igen, ez lehetséges, mert én hiszek a reinkarnációban. Én sem éltem akkor. Ezért tudom, hogy nekem jelentett, én fizettem neki. Gondolod elnöknőm, hogy nem ismerem meg ennyi együtt eltöltött idő után? Akkor öreg volt, kövér és kopasz. Most fiatal, sovány és dús a haja. Minden stimmel, minden egyezik. Kell ennél több? Nekem nem kell ennél több!

Az elnök asszonynak sem kellett több. Megvonta a vállát, a nyikhajt el kellett tüntetni, végül is mindegy, hogy mi az indok. Ő a maga részéről jobban szerette, ha az APEH vagy a rendőrség, esetleg az ügyészség kiszáll, feldúlják az emberek otthonát, kikérdezik a szomszédokat, előzetesbe viszik az egész családot, mondjuk fegyverkereskedelem miatt vagy gyilkosságért. De végül is ez ízlés kérdése. A pénzmosási ügyek Sós Anti (és a másik részről apja, Sós Tihi) felelősségi körébe tartoztak, s ezt ő jól csinálta illetve ők jól csinálták. Az elnök asszony csóválta a fejét, miközben ízlelgette a témát:

– Besúgó… besúgó volt a Horthy-érában! Micsoda veszteség, micsoda botrány! Ilyen fiatal, szinte ki se nézném belőle!

Az elnöknő azonban tudta, sosem szabad a látszat alapján ítélni, mert a látszat sokszor, de milyen sokszor csal! Nem annyiszor, mint ő maga, de sokszor! S az emberek, lám, milyen szeretettel élnek együtt a látszattal! Micsoda nép!

– Itt van ez a húsz éves gyerek, mert hát gyerek, s mik derülnek ki róla, tessék! Ő buktatta meg az 1848-as magyar szabadságharcot azzal, hogy elárulta hős honvédjeink pinkódjait! Ezzel megsértette a banktitkot – ennyit mondott, nem többet.

– Mégiscsak lehetne ebből valami szaftos rendőrségi ügy! – mélázott el egy pillanatra, s mosolygott, no lám, azért a szaktudás és a rendszer ismerete meghálálja magát.

Sós Anti ismét hozzászólásra jelentkezett:

– Annak a fiatal barátomnak szeretném mondani, aki a Habsburg-, Horthy-, Rákosi- és Kádár-rendszerekben besúgó volt, aki az előbb a pénzmosást akarta törvényi szintre emelni, nos neki üzenem, hogy pártunk, kormányunk, népünk, az Európai Unió, a Brit Nemzetközösség, az Európai Labdarúgó Liga és a Lepkevadászok Szövetsége egyértelműen és kategorikusan elutasítja a pénzmosást, ezt semmikor és soha nem fogjuk támogatni, s ha ilyen tervei vannak, akkor bizony más országban kell folytatnia a politikai karrierjét.

Ezután levegőt vett és egy újabb mondatot mondott:

– Bár aligha hiszem, sőt biztosan állíthatom, ma nincs a földkerekségen olyan ország, ahol volt náci besúgókat keresnek pénzmosó csoportok, mert ha lenne ilyen ország, én magam fognék fegyvert, hogy megvédjem népemet és nemzetemet attól a szennytől és mocsoktól, mely ebből a fiatal undorító kis patkányból is úgy árad, hogy már a bűze önmagában is fojtogató és förtelmes.

Az elnöknő intett, hogy elég, ne húzzuk az időt azzal, hogy halottakat verünk agyon, de Sós Antiba még mondanivaló szorult, melyet nem lehetett elfojtani:

– Szavam és öklöm lesújt mindazokra, akik ma köztünk álruhában járnak, bár mindannyian tudjuk róluk, hogy a tatárdúlás megszervezésében és végrehajtásában milyen szerepük volt. Ki árulta el Kun Bélát? – ordította magából kikelve. – Ki ölte meg Cézárt? Talán az elnökünk?

Az elnöknő felkapta a fejét, Sós Anti a pillanatot arra használta ki, hogy a Cézár-gyilkosság ügyébe belekeverje. Közbeszólt:

– Mindannyian tudjuk, hogy kinek a beceneve a Brutusz – cinkosan nevetett, ahogy a teremben mindenki. A Brutusz  Anti beceneve volt, mert apjától egyszer a teljes bevétel lenyúlta. Az tényleg jó volt!

A megtámadtatás után azonban az elnöknőnek, ha tetszett, ha nem, meg kellet védenie a fiatal patkányt is:

– Én azt mondom, nézzük tovább a javaslatokat, kivel számoljunk le, előző fiatal patkány barátunk, van további javaslata?

Természetesen nem volt, a teremre csend borult. Ekkor isteni szikraként Ede Ede eszébe villant a megoldás:

– Számoljunk le az autósokkal!

– Ez az, ilyeneket várok! Hogy is hívnak, fiam?

– Ede Ede vagyok és még egy javaslatom van: számoljunk le a petárdaárusokkal!

– Nagyon jó – nézett szúrósan Sós Antira az elnök. – Neki van javaslata, pedig nem is lop – visszafordult Ede Edéhez –, igaz?

– De, igen! – próbálta szépíteni a helyzetét. – Lopok én! Lopok!

A teremben nagy derültség kelt, maga az elnöknő is nagyot kacagott. Megszerette ezt a fiút.

– Adjatok neki valami koncot! De csak éppen! Semmi túlzás! – rendelkezett.

Ede Ede majd meghalt a büszkeségtől:

– Pár nap, pár hét és ő maga is lophat! Ezt meg kell ünnepelni!

Büszkén ment haza, alig várta, hogy Mimi Mimi is hazaérjen. A nőnek is jó kedve volt, úgy tűnik ez a nap mindkettőjük különleges szerencsenapja.

– Előbb te mondd! – pajkoskodott a férfi. Tudta, hogy az ő hírét semmi sem überelheti. Előbb mondja el a nő az ő kis hírét, aztán ő előrukkol a jokerrel!

– Ma megvesztegettek!

Ede Ede először fel sem fogta a közlés értelmét:

– Micsoda?

A nő büszkén kotorászott táskájában, majd kivett egy ötezrest:

– Ezzel.

Ede Ede jókedve egy csapásra köddé vált. A nő megelőzte őt, előbb lett korrupt. S neki csak az a kis ígérete van. Erre volt olyan büszke, gondolta keserűen. A semmire! Sírhatnékja támadt, felkapta zakóját a székről és kirohant s lakásból. A közeli kocsmába ment, hogy leigya magát.

A Hány kiló vagy? című könyv ára 1.200 Ft.

Szinte minden nagyobb könyvesboltban (Libri, Moró, Tótágas stb.) kapható.