|
|
Örök dicsőség Oláh György Nobel-díjas kémikus-feltalálónak!
EMLÉKOLDAL
Magyar Feltalálók Egyesülete |
|
Dr. Oláh György Budapest, 1927. május 22. - Beverly Hills (USA) 2017. március 8.
Oláh György a tudomány egyik legnagyobb zsenije. A szerves kémiában találmányaira alapozott eredményei alapján megdöntötte a szén négy vegyértékűségének dogmáját, szélesre tárva ezzel számos új anyag felé vezető út kapuját. Legújabb találmányai korunk legnagyobb problémájának megoldását célozzák. Azokra alapozva Oláh György javasolta az olajszármazékok fogytával áttérni egy új energiahordozó használatára, amely a metanol. Napjainkban a metalolgazdaság már realitássá vált. Oláh György olyan mint az összes magyar származású Nobel-díjas, akiket bemutat Vedres András "Szellemforrás" című könyve (fejezet Oláh Györgyről). Migráns, akit a magyar körülmények szülőhazája elhagyására kényszerítettek. Közrejátszott ebben zsidó származása is. Ö is, mint más hírességeink, a holokauszt kiszemelt áldozatait mentő igazaknak köszönhette életét. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész és szabadkőműves által 1944-ben létrehozott vöröskeresztes gyermekotthonban vészelte át Oláh György a borzalmakat. Oláh György otthonában (Beverly Hills, California - USA) hunyt el kilencvenéves korában 2017. március 8-án. Temetése végakaratának megfelelően szülővárosában Budapesten volt 2017. szeptember 19-én. Végső nyughelye Budapesten a Fiumei úti Sírkert Tudós parcellájában van.
Oláh György hamvai
Oláh György sírja
A MAFE babérkoszorúja A temetése alkalmából írta Szántay Judit tagtársunk ezt a verset:
|
|
|
Oláh György
Esküvőjén (1949)
A két fiú (1970)
György és Judit (2000)
Katherine Lockerrel (2006)
|
Önéletrajza Magyarországon, Budapesten születtem, 1927. május 22-én, Oláh Gyula és Krasznai Magda fiaként. Apám ügyvéd volt. Tudomásom szerint a családomban korábban senki sem érdeklődött a tudomány iránt. A két világháború közötti időszakban nőttem fel, színvonalas, gondos nevelésben volt részem (amilyet egy olyan ország középosztálybeli gyermekei kaptak, melynek iskolarendszere még az Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerezett). Budapest egyik legjobb gimnáziumába, a Piarista Gimnáziumba jártam. Szigorú, magas követelményű tananyaga volt, és nagy súlyt helyezett a humán tárgyakra: 8 évig tanultunk latint, továbbá németet és franciát. Jóllehet volt egy kiváló természettan tanárunk, aki később a budapesti egyetem professzora lett, nem emlékszem, hogy ebben az időben különösebben érdekelt volna a kémia. A humán tárgyak, történelem, irodalom stb. iránt érdeklődtem. Szenvedélyesen olvastam (még mindig sokat olvasok). Azt hiszem, káros a kiegyensúlyozott, átfogó tanulmányok szempontjából, ha az ember túl korán kötelezi el magát valamelyik speciális tudománynak. Talán nem volt olyan nagy öröm az iskolában latinul olvasni a klasszikusokat, mint érettebb korban lett volna, de később kevés tudósnak van ilyesmire ideje. Miután leérettségiztem, és Budapesten átéltem a háború borzalmait, megértettem, milyen nehéz az élet egy háborútól megszaggatott kis országban, kémiát kezdtem tanulni. Az egyetem széleskörű tájékozódási lehetőséget nyújtott. A Budapesti Műszaki Egyetemen az évfolyamok aránylag kicsik voltak. Körülbelül 70–80 fővel kezdtünk, és a létszám gyorsan a felére csökkent a nehéz, "életre-halálra" szóbeli vizsgák miatt, ahol aki megbukott, nem járhatott tovább egyetemre. Kegyetlen dolog volt, de olyan szegényes volt a laboratóriumi felszerelés, hogy csak kevés hallgatót tudtak foglalkoztatni. Viszont alapos laboratóriumi képzést kaptunk. Például a szerves kémiai laboratóriumban vagy 40 Gatterman-preparátumot készítettünk. Ez persze szilárd alapot adott. A szerves kémia különösen érdekelt, és később olyan szerencsém lett, hogy Magyarország legrangosabb szerves kémia professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lehettem. Zemplén Berlinben Emil Fischer tanítványa volt. Jó hírű szerves kémiai iskolát alakított. Fischerhez hasonlóan ő is elvárta, hogy diákjai fizessenek a maguk módján, fizessenek azért a megtiszteltetésért is, hogy a laboratóriumában dolgozhatnak. Nem járt fizetéssel, hogy mellette asszisztens lehettem, de fizetnem sem kellett érte. Zemplénnek hatalmas tekintélye volt, nagy élményt jelentett mellette dolgozni. Szeretett mulatni, és ezek a figyelemre méltó események a szomszédos kocsmákban gyakran napokig eltartottak. Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét. Zemplén szénhidrát-vegyész volt, nagyon érdekelték a glükozidok. Kapcsolatunk elején kiderült, hogy gondolkodásom és érdeklődésem nem mindig egyezett az övével. Amikor úgy gondoltam, a fluort tartalmazó szénhidrátok fontosak lehetnek az egyesülési reakciókban, válasza, meglepő módon, nem volt nagyon negatív. Azonban a háború utáni Magyarországon ilyen témát kutatni valóban nehéz volt. Végül engedett. Nem léteztek a munkához szükséges olyan alapvető vegyszerek sem, mint a HF, FSO3H vagy BF3; én magam készítettem el őket néhány akkori munkatársammal (Pavlath A., Kuhn S.). Kevés volt a laboratóriumi hely, és az elszívó fülke (olyan fajta, melyben csak egy gázégő emelkedő meleg levegője vitte magával a kellemetlen füstöt a kéményen keresztül). Még akkor sem fogadták szívesen, hogy "beszennyezem" a fontosabb konvencionális munkákat, amikor adjunktus lettem. Azonban a kémiai épület második emeletén lévő intézet mögött volt egy erkély, melyet vegyszerek tárolására használtak. Zemplén egyik váratlan gesztusával engedélyezte, hogy használjam az erkélyt. Némi erőfeszítéssel lezártuk, felszereltünk két öreg fülkét, és hamarosan működésbe lépett, amit ma "erkély-laboratóriumnak" neveznek. Nem tudom, Zemplén valaha is betette-e lábát ide. Mi azonban élveztük új szabadságunkat és annak implicit felismerését, hogy hivatalosan eltűrik fluorkémiánkat és a Friedel–Crafts-reakciók, valamint intermedierjeik tanulmányozását. Az 50-es évek elejének Magyarországáról származó néhány publikációm megragadta Hans Meervein figyelmét. Még mindig rejtély számomra, hogyan olvashatta el őket egy magyar folyóiratban, ámbár a magyar Chimica Acta megjelent idegen nyelven is. Mindenesetre kaptam tőle egy bátorító levelet, és később folytattuk a levelezést (nem volt könnyű az akkori teljesen izolált Magyarországon). Valószínűleg együtt érzett a nehézségeimmel, mert egy szép napon az ő erőfeszítéseinek köszönhetően kaptam egy üveg bór-trifluoridot. Micsoda értékes ajándék volt! A magyar oktatási rendszert a kommunista hatalomátvétel után a szovjet mintához idomították. Az egyetemi kutatásokat elszegényítették, és a Tudományos Akadémia égisze alatt kutató intézeteket létesítettek. 1954-ben felajánlották, hogy csatlakozzak a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetéhez, melyet újonnan hoztak létre. Alapíthattam egy szerves kémiai kutatócsoportot, ezt ideiglenesen egy ipari kutató intézet laboratóriumában helyezték el. Csoportommal, amelyhez akkorra már feleségem is hozzátartozott, ki tudtuk szélesíteni munkánkat, és a lehető legjobban kihasználtuk a lehetőségeket. 1956 októberében Magyarország fellázadt a szovjet uralom ellen, de a felkelést hamarosan drasztikus eszközökkel leverték, sok emberéletet követelve. Budapestet ismét lerombolták és a jövő borúsnak látszott. 1956 novemberében és decemberében körülbelül 200 000, főleg a fiatal korosztályhoz tartozó magyar elmenekült az országból. Családommal és csoportom nagy részével együtt mi is úgy határoztunk, hogy erre az útra lépünk, és új életet keresünk Nyugaton. 1949-ben feleségül vettem Lengyel Juditot, ez életem legszebb eseménye volt. Kora ifjúságunktól ismertük egymást, és most már több, mint 45 éve élünk boldog házasságban. Jutka kezdetben laboránsként dolgozott a Műszaki Egyetemen. Házasságunk után jelentkezett az egyetemre kémiát tanulni. Valószínűleg ő emlékszik jól arra, hogy teljes mértékben én voltam felelős ezért a lépésért, ő csak hajlandó volt követni bolondos férjét, aki alighanem azt hitte, aligha van élet a kémián kívül. Számomra az tűnt a legkívánatosabbnak, hogy a férj és feleség pontosan értse egymás munkáját, esetleg dolgozzanak is együtt. Idősebb fiam, George John (György János) Budapesten született 1954-ben. Miután 1956 decemberében elmenekültünk Magyarországról, december végén Londonba jutottunk, ahol a feleségem rokonai éltek. Végül is 1957 tavaszán továbbköltöztünk Kanadába, Montrealba; itt lakott anyósom a háború után. Kivált Christopher Ingold és Adexander Todd nyújtott segítséget egy fiatal, lényegében ismeretlen, magyar, menekült vegyész számára, amit soha sem fogok elfelejteni, és amiért örökké hálás maradok. A Dow Chemical, melynek fő telephelye Midlandben, Michiganben van, létesített egy kis felderítő kutatólaboratóriumot a határtól 100 mérföldre Sarniában, Ontarióban, ahol kanadai fiókvállalatai a legszélesebben tevékenykedtek. Ebben az új laboratóriumban kaptam állásajánlatot, és alkalmazták két régi magyar munkatársamat is, köztük Steve Kuhnt. 1957 késő májusában költöztünk Sarniába. Miután kifizettük a költözéssel kapcsolatos kiadásainkat, két kartondobozzal utaztunk el Montrealból, melyek összes világi javainkat tartalmazták, és elkezdtük új életünket. Kisebbik fiunk, Ronald Peter Sarniában született 1959-ben. Jutka nem folytathatta tovább pályafutását akkoriban. Gyermekeink fölnevelésének szentelte magát. Csak egy évtizeddel később csatlakozott újra a kutatásunkhoz Clevelandben, miután visszatértem a tudományos életbe. A sarniai évek a Dow-nál termékenyek voltak. Ebben az időszakban, az 50-es évek végén kezdődtek a stabil karbokationra vonatkozó munkáim. A Dow akkoriban és ma is nagy felhasználója a karbokation-kémiának, amilyen például az etil-benzol Friedel–Crafts-típusú előállítása a sztirol gyártásához. Munkámnak volt gyakorlati jelentősége is: segített megjavítani bizonyos ipari folyamatokat. Cserében jól bántak velem és nagy szabadságot kaptam saját elgondolásaim megvalósításához. Végül is vállalati tudósnak léptettek elő, mely a legmagasabb kutatói állás adminisztratív kötelezettség nélkül. 1964 tavaszán a Dow Eastern Research Laboratoriesába mentem át, Framinghamba, Massachusettsbe, melyet Fred McLafferty igazgatósága alatt létesítettek. A laboratórium később Boston mellé, Waylandbe, MA, költözött. 1965 nyarán meghívtak a Western Reserve Egyetemre Clevelandbe, Ohióba. Professzorként tértem vissza a tudományos életbe és elláttam a tanszékvezetői teendőket is. Clevelandi éveim tudományosan és személyesen egyaránt a leggyümölcsözőbbek voltak. Feleségem, Jutka, újra csatlakozni tudott a kutatásainkhoz és kutatócsoportom gyorsan növekedett. A Western Reserve Egyetem és a mellette lévő Case Institute of Technology kémia tanszékei gyakorlatilag szomszédok voltak, csak egy parkoló választotta el őket egymástól. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kettőt egyetlen, erősebb tanszékké kellene összeolvasztani. Ezt 1967-re értük el meglepően kevés súrlódással, és megkértek, hogy vezessem a közös tanszéket, amíg a dolgok rendeződnek. Az adminisztratív munkát 1969-ben tudtam abbahagyni. Kutatásaim nem sínylették meg ezt a periódust, valószínűleg ezek a legproduktívabb éveim közé tartoztak. A clevelandi 12 év után ideje volt ismét költözni. Idősebb fiunk, George kollégiumi éveinek végén járt, a fiatalabb, Ron, aki befejezte a középiskolát, úgy döntött, Stanfordba megy. Meggyőzött bennünket, hogy szép lenne, ha az egész család Kaliforniában telepedne le. Mellesleg 1976 őszén Sid Benson, régi barátunk, fölhívott, hogy megtudakolja, csatlakoznék-e hozzá a Southern California Egyetemen Los Angelesben. Néhány ottani látogatás után az a kihívás, hogy megalapozzam a vegyészetet egy dinamikus egyetemen és a dél-kaliforniai élet vonzóereje meggyőzött bennünket a költözésről. Szerelmesek lettünk Kaliforniába és még mindig azok vagyunk. A Southern California Egyetemnek szegényes volt a kémiai felszerelése, azt ajánlották, létesítsek kutatóintézetet a szénhidrogén-kémia széles területe számára, saját épületet és felszerelést adtak hozzá. 1977 májusában költöztünk. Kutatócsoportom mintegy 15 tagja szintén a Westtel költözött. Úgy rendeztük a dolgot, hogy magunkkal vihettük legtöbb laboratóriumi berendezésünket, vegyszerünket stb. Két héttel azután, hogy néhány nagy költöztető teherautóval megérkeztünk, már folytatni tudtuk kémiai kutatásainkat egy ideiglenes helyen, és közben építették kis kutatóintézetünket. Az Intézetet a Southern California Egyetem alapította Mr. és Mrs. D.P. Locker, a barátok és az Egyetem nagy szponzorainak támogatásával. Róluk is neveztük el az intézetet. Don néhány évvel ezelőtt elhunyt, de Katherine még most is az intézeti vezetőség elnöke. Az ő és más barátok bőkezűsége folytán éppen most fejeződött be Intézetünk csodálatos új részlegének építése, és ez a rendelkezésünkre álló helyet megduplázta. A Nobel-díj minden tudós számára a legnagyobb kitüntetés de úgy érzem, ez összes régi és mai diákom és munkatársam (akiknek száma közel 200 már) elismerése is, akik a hosszú évek során odaadó, szorgalmas munkájukkal hozzájárultak közös erőfeszítéseinkhez. A díj elismeri a szerte a világon élő sok kolléga és barát alapvető hozzájárulását a kémia egy olyan ágához, mely nem gyakran kerül az elismerés reflektorfényébe.
Önéletrajza angol nyelven itt. |
Fontosabb díjai,
elismerései:
Nobel-díj átvételekor készített fotók
|
|
Könyvei:
Könyvei megvásárolhatóak az AMAZON útján. A metanolgazdaságról írott magyar nyelvű munkája nálunk olvasásra kikölcsönözhető.
|
|
Találmányai:
|
|
Metanolgazdaságról:
|
|
|
|
